Az a tény, hogy a nyugati típusú civilizációban élő (modern és posztmodern) ember egyre inkább képtelenné válik biológiailag is az önreprodukcióra, egyáltalán nem arra utal, hogy lényegében bármiféle szellemi színvonalra is eljutott volna, hanem azt, hogy mesterséges boldogságkeltési - bűnbeesési - vonatkozásban, vagyis: a természettudományosnak nevezett júdási rációban és a gátlástalan gazdasági ügyeskedésben meghaladta a föld többi népének a szintjét. De esetleg még az is lehetséges, hogy ez a technikai-gazdasági színvonal az egyéb össz-embei (humánus) értékekkel összeadva, spirituális szempontból kevesebbet nyom a latban, mint a hindu vallásos fanatikusok állapota, akik úgy képzelik, hogy tényleg megtisztulhatnak "belülről", amennyiben a mára életveszélyesen szennyezett Gangeszben rituálisan megfürödnek, vagy azok az Ausztráliai őslakosok, akik jól ismervén a civilizációs „előnyöket”, és akik számára lehetséges lenne annak az átvétele, mégis, tudatosan megmaradnak a kőkorszaki életformájuknál, „primitív” életvitelüknél. Sőt, még ennél is tovább merészkednék, és meg kockáztatom, amennyiben még léteznek olyan, a „civilizált” környezetük által lenézett cigányok, akik nem zenélésből, kupeckedésből, vagy szociális segélyből, hanem esetleg paraszti, vagy más kézműves munkából élnek, de, az ősi hagyományaikhoz híven, a gyermekáldás ellen egyáltalán nem védekeznek, amiként azt teszik még az egyes csángó falvak leányai és fiai Erdélyben, nos, spirituális szempontból azok is magasabb színvonalon léteznek, mint a magas anyagi kényelemben élő amerikai, és Nyugat Európai hölgyek és urak, akik kutyát, macskát, majmot, papagájt, kígyót és teknősbékát gondoznak és nevelnek gyermekek helyett. (Persze: hiszen az kevesebb felelősséggel jár, mint egy – egy emberélet!)

    Azt tehát, hogy a spirituális színvonal fokozat-mérője lenne az öncélú gazdaság, illetve, hogy a negatív szellemi mérleg serpenyője a "fejlett" nyugati egoizmus, vagy a primitív miszticizmus oldalára dőlne-e el inkább, nem hiszem, hogy bárki közülünk meg tudná mondani, de az biztos, hogy egyik mindössze a másiknak a végletesen ellentétes megjelenési formája, és hogy az arany középút fölött vezető tényleges spirituális tudás segítségével (megváltás-tudattal) vezetett életút mindkét szélsőségtől elhatárolódik.
    És végül a gyermekek számáról. Nem tudom, szükséges-e elmagyaráznom, hogy miért, de személyes tapasztalatom egyértelműen igazolja ama székely szólásmondás metafizikai valóságosságát, miszerint egy gyermek nem gyermek, két gyermek is alig gyermek, a három gyermek, már kezd tényleg gyermek lenni. Vagy annak az általános - magyar közmondásnak az igazságát, hogy a harmadik az isten igaza. Merthogy nálunk ez egyértelműen így történt, sőt: még ígyebben, mivel a negyedik gyermek stabilizálta a családot, miután Rékácska több hónapos lett. Akkor kezdtem igazából érezni, hogy most már tényleg édesapa vagyok, arról nem is beszélve, hogy Emőke még egy kamasz lányka volt Etuska, a második gyermekünk után is, és Turula, a harmadik gyermek ébresztette fel benne az anyát ténylegesen, majd Réka kiteljesítette azt. Most már lehet azt mondani rá, hogy nő, addig csak nőcske volt. Ezek spirituális magyarázatával, indoklásával egyelőre adósságban maradok veletek szemben, mert úgy érzem, hogy gyorsan el kell mondanom azt is, ami a 28 éves életkort meghaladó hölgyek fölösleges fogamzásgátló tabletta szedéséhez kapcsolódik, illetve ahhoz a tévképzethez, hogy amennyiben el kezd egy nő normálisan, tehát természetesen élni az élete párjával, szükségképpen szülőedénnyé, gyermekszülő automatává válik. NEM KELL A GYERMEKEK NAGY SZÁMÁBÓL KULTUSZT CSINÁLNI, mivel a szükséges elégséges gyermekszám mellett, a minőség is ugyanakkora és ugyanolyan fontos tényező. Végső soron tehát, három gyermek is elégséges az Istennel és a természettel szembeni becsület beteljesítéséhez, de ugyanakkor öt gyermek után már, nincs ahogy személyes legyen a gyermek-szülő kapcsolat. Hiszen hat gyermek esetén reggeltől estig csak értük és rájuk kell dolgozni, amivel talán még nem is lenne baj, de sem az ellátási szükségletek miatt, sem a nagy számuk miatt, nincs ahogy az ember felelősségteljesen és következetesen külön - külön, mindegyik gyermekre rá tudjon figyelni, és a gyermek számára is érzékelhető és megnyugtató(!) módon, az adott gyermek személyére figyelő szeretettel tudjon viselkedni, minden egyes gyermekkel, amikor azoknak a száma meghaladja az ötöt.
    Ezt koránt sem receptként, erkölcsi ideológiaként írtam le, és nem is azért, hogy szándékomban állna megsérteni, megbántani bárkit is, aki képesnek érzi magát ötnél is több gyermek helyes ellátására és felelősségteljes, minőségi nevelésére. Hanem mindössze azért, hogy akinek esetleg efelől kétsége volt, véletlenül se képzeljen a nagy gyermekszám fanatikus őrültjének. Azért tehát, hogy megértessem: nálam nem a nagy számok utáni bolondulásról, a mennyiség értékeléséről van szó még a gondozandó – nevelendő gyermekek számának a kérdésében sem. Nem a mennyiség értékéből indulok ki, amikor a magzat- gyermek- élet és családellenes romboló programoknak a létezéséről, természetéről, tragikus következményeiről és feloldási, meghaladási lehetőségeiről írok (beszélek). Ez az egyik ok.

   A másik ok, hogy elejét vegyem az olyan (Persze, ugyancsak a nyugati egoizmus- és áldozat-hozatali képtelenség, valamint a gyermekellenes programok, illetve a személyi horoszkópokban a Rákban álló Lilith, vagy Sárkányfarok által jelzett tulajdonságok által sugallt) megjegyzéseknek és véleményeknek, bocsánat: tudományos ellenérveknek, amelyek szerint, amennyiben mindenki úgy gondolkozna, mint én, a túlszaporodás veszedelmes bombája fenyegetné az emberiséget. (Egy darabig a Bombayi és általában az Indiai és a kínai túlszaporodási bombákról beszéltek. Lehet, hogy az Indiai bomba-fenyegetés megmarad, de hogy a gazdaságilag fellendülő félben levő Kína bombája nemsokára elveszíti a hatóerejét, azt előre merem jósolni.) Nos, a családonkénti 3,5 (3 – 4) gyermekszámmal semmiféle túlszaporodási bomba fenyegetés nincs, mivel rengeteg ember létezik, aki a remetei állapotból főállást és hivatást csinál (Minden rendű, vallású és felekezetű apácák, szerzetesek, cölibátusban élő katolikus papok.), sőt olyan személyek is egyre nagyobb számban élnek a földön (nyugaton és újabban keleten is: pl. Japánban), akik tudatosan, de nem vallásos meggyőződésből, nem misztikus elképzelés következtében, hanem egyszerűen kényelemből, a szingli életmódot választják, anélkül, hogy homoszexuálisok, vagy leszbikusok lennének. És persze, léteznek egyre növekvő számban az utóbbiak is! De létezik a romboló programok hatása következtében egy bizonyos arányú, un. természetes elhullás is. És léteznek a klasszikus értelemben vett háborúk, háborús helyzetek áldozatai (Irak, Afganisztán, Közel kelet) és ha ezek ki is múlnak majd idővel, helyüket és szerepüket átveszik a közutakon zajló, rejtett háborúk, a végzetes közúti balesetek. A túlszaporodás érve tehát, semmiképpen nem lehet ellenérv az egészséges életforma folytatására, a normális családalkotás elutasítására, a normális természetes családi modellel szembeni, végtére is, egyszerű és primitív fogyasztói egoizmusban gyökerező „tudományos” ellenérvek elfogadására, illetve a gyermekáldás elleni, ellenséges rejtett, vagy nyílt magatartásra.
    Arra tehát, rá ér mindenki gondolni, hogy mi lessz, ha igen sokan leszünk, miután a minimálisan elégséges, két szülőre jutó három, vagy négy gyermekes családját megalapította, természetes számúra "felfejlesztette". Emberként indokolatlannak és butaságnak ítélem meg tehát, de asztrológusként egyenesen sors-károsítónak látom a házastársi, élettársi viszonyban élő személyek un. védekezését a gyermekáldással szemben, amely arra a megfontolásra lapszik, hogy amennyiben nem akarják azt, hogy a nő fogamzásgátlót szedjen a család létszámának a növelése periódusában és „ha ilyen korán elkezdik” akkor szerencsétlen asszony, vég nélkül szülheti majd a gyermekeket. A harmadik – negyedik gyermek után tehát, rá ér aggódni a túl nagy családi létszámról, de ilyen fontolgatásokba bocsátkozni olyankor, amikor még egyetlen gyermek sincs, mindössze az önámításnak, a hipokrita gondolkozásnak a jele.

   Arról tehát, hogy mi lessz az emberiséggel, ha netalán tán az egyelőre szégyenletesen sorvadó magyar nép is túlszaporodásba kezdene, csak olyanokkal vagyok hajlandó vitatkozni, akinek van már otthon minimum három gyermeke, akiket személyesen gondoz és nevel. (Ő és a párja tehát: nem az elvált férj, vagy az elvált feleség, nem a szülei, vagy az anyósék, és nem az állam.)
     Az eleve elválásban gondolkozó friss házasok perspektíva nélküli, steril életvíziójáról, illetve a másik félnek az esetleges (rejtett) válási szándékától való félelméről: Garantálom, hogy elválásban csak az egykés, vagy a két-kés szülők képesek gondolkozni. Az a férfi, ki tudatosan és nem, úgymond véletlenül, vagyis az életterve, szándéka és akarata ellenére gondoz és nevel három gyermeket, nagyon ritkán gondolkozik elválásban, a négy gyermekes férfiaknak viszont, tapasztalatom szerint, már eszébe sem jut ilyesmi. A megoldás tehát újfent csak nem az egoizmus által diktált gyermek-sporlás és a szűkkeblűség oldaláról érkezik, hanem éppen a másik oldalról: aki a válást el akarja kerülni, eszébe ne jusson két, vagy akár gyermek által magát bebiztosítva képzelni és, elégedetten "leállni", mert garantálom, hogy nem fognak "kijönni a támításai" (Bikini együttes). Arról nem is beszélve, hogy a "támítások" soha nem képesek helyettesíteni az igazi világosságot, és ezért nem is vezethetnek sem a boldogsághoz, sem az egészséghez. A tényleges boldogsághoz ugyanis a jól teljesített alap-életfeladatok és személyi életfeladatok beteljesítésének az érzete vezet, és az egészséghez az élet minél szélesebb körű, minél variáltabb és mélyebb átélése, amiben a gyermekek nem hogy meggátolnának, hanem amihez éppenséggel, hogy hozzá segítenek. 

Forrás: http://www.kozmaszilard.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=190&Itemid=34