Hogy a szellemi felkészülés eredményeként végrehajtott természetes (otthon-) szüléssel egészségileg messzemenően jobb “eredményeket” lehet elérni, mint a korházi szüléssel, nem csak a mi gyógyszert és orvosi kezelést nem ismerő gyermekeink (és az őket természetes módon világra hozó feleségem) egészsége és remek lelki egyensúlya bizonyítja, hanem a baráti körünkhöz tartozó asztrológus-házaspár két kisfiának az egészségi állapota is (és persze, a szülőanya egészségi állapota). Ezek a gyermekek ugyanis, akárcsak Medárdáék, szintén a nyugodt és bensőséges otthoni légkörben jöttek a világra.

    Valahányszor az otthon, illetve a természetes szülés kérdésében egyáltalán meghallgattak minket, feleségemmel kifejtettük, hogy mi csupán a korházi és egészségügyi viszonyok szintjén meghonosodott és egy évtized óta oldódni nem akaró - nem csak áporodott, hanem a természeti életmóddal és a szellemi látásmóddal szemben merőben agresszíven ellenséges magatartást tanúsító - szellemiség miatt kényszerültünk arra, hogy orvosi felügyelet nélkül szüljünk. Szó nincs arról tehát, hogy a családunkon, vagy a baráti körünkön belül valamiféle szektás koncepciók miatt elutasítanánk az orvostudományt, annak értelem-világosító értékű információs rendszerét, illetve a civilizáció pozitív eredményeit, noha a csíkszeredai korháznak a vezető szülész- nőgyógyásza, akinek az orvosi “gondoskodása” elől a Székelyudvarhelyi korház szülészetére menekülnek a tehetősebb csíkszeredai kismamák, ezt akarta inszinuálni egy nyílt televíziós beszélgetés során, amikor a feleségemtől megkérdezte, hogy milyen vallású. (E nyílt fórumon a szilárd szakismereteit harci szerszámként villogtató osztályvezető, annyira beleélte magát a féltve őrzött főorvosi “hatáskörét” kikerülni merészelő és az akkoriban húsz évét alig betöltött feleségem lehengerlésébe, hogy amikor nem igazolódott be a szektás gyanúsítgatása, a feleségem esetleges cigány származására tett néhány finom célzást, tekintettel a feleségem  sűrű fekete hajára.)

    Azt is kifejtettük több rendben, hogy mi csupán egy, az egészséges és fiatal nők által választható lehetőséget mutatunk fel és senkit nem akarunk arról meggyőzni például, hogy érdemesebb mondjuk a mi példánkat követni, mint a Csíkszeredai szülészet helyett a Székelyudvarhelyi szülészetre “átiratkozni”. Hogy a természetes szülés koncepciója szerint történő felkészülés szellemi része abban az esetben is pozitív eredményekhez vezet, ha a kismamák a számukra biztonságosabbnak tűnő korházi szülést választják végül.

    Az viszont több mint valószínű, hogy nem csak Csíkszeredában és székelyföldön, hanem az egész romániai magyarság körében szükség lesz a gyermekvállalási kedvet egyértelműen befolyásoló várandóssággal és szüléssel szembeni negatív képzeteinknek az átállítására, mert különben hiába törekszenek a Magyarországi kormányok bizonyos kedvezmény-törvényekkel megakadályozni az erdélyi magyarság elvándorlását és számbeli csökkenését, miközben a Magyar polgárok számára a minden gyermek után járó egymillió forint értékű állami segély biztosításának a gondolata is felvetődik már. A Magyar Státus törvénynek az itthon maradást célzó szellemétől és a jövőben beigazolódó reális következményeitől függetlenül, a Magyar családoknak minden egyes gyermekért kapott és az új kormány által is beígérten növekvő jövedelmeknek, kétségtelenül lesz egy olyan hatása, hogy “ha már annyira kikerülhetetlenül szenvedés-teli és csak az orvos által garantálható kimenetelű aktus a gyermekek megszülése” (ahogy azt az orvostudomány és főként a csíkszeredai szülészek állítják...), a Csíkszeredából egyelőre csak Székelyudvarhelyig menekülő kismamák, Székelyudvarhely helyett majd a Magyarországi korházak szülészeti osztályait veszik igénybe és jövendő Magyarországi polgárokként hozzák világra a gyermekeiket.

    Azokat az eseteket leszámítva, amikor valaki kétségbeesésből eredő gonosz szándékkal teszi, és ha a felvilágosultnak semmiképp nem nevezhető “mert soha nem lehet tudni” - jellegű “észérveket” is félretesszük, kevés erőfeszítéssel, kb. ugyanannyi - ha nem több - értelmileg is elfogadható érvet (okot) tudunk felsorolni az otthon szülés mellett, mint ellene.

     A legfőbb érv a szülési aktusnak a spirituális alapjára és hátterére vonatkozik, ugyanis szemben azzal a szűklátókörű koncepcióval, amibe a fogyasztói kultúra belerángatta a világot, a szülés elsősorban egy, a lét ős-teremtési folyamatával szoros kapcsolatban álló aktus. A szüléssel a nő nem csak kiprésel - kiereszt magából egy kis ember-darabot, mint egy biológiai folyamatnak a “végtermékét”, hanem befejez egy (természetes és normális körülmények között) kilenc hónapon át tartó teremtési folyamatot. Teológiai megközelítésben: maga a létteremtő Abszolútum van jelen a szülésnél. A mai ember ezt azért nem érzi és nem érti, mert az általa létrehozott “üzemi szülési körülmények” és e körülmények miatt a szülési aktusnak a tragikussá vált mivoltáról alkotott képzetei miatt, nem képes érzékelni és észlelni ezt az Isteni jelenlétet. A kórházi feszültséget (enerváltságot és lelki zavart) okozó zajos körülmények, valamint a hátára fektetett állapotában magzatát a hátán tízszeresen nehezebben kitoló anyának a nőgyógyászati asztalra való felfektetésével történő magatehetetlen - és kiszolgáltatott ! - állapota már önmagában is lehetetlenné teszi az egyetemes tőrvények jelenlétének és hatás - mechanizmusának az érzékelését és észlelését. De ezeknek, a természeti tőrvények formájában (is) jelentkező és azokat fenntartó - működtető spirituális tőrvényeknek a harmonikus érvényesülését az ellenőrzési - beavatkozási és befolyásolási mániában szenvedő modern ember megzavarja már a magzat megfoganásának az észlelése után is a felnőtt embernél  milliószor érzékenyebb magzatnak az azt zavaró, különböző sugárzást, vagy rezgéseket okozó, technikai műszerekkel történő (gyakori!) vizsgálata által, de főképpen a szülési aktusnak a mesterséges beindításával, valamint a szülő nő szervezetének és teremtői öntudatának a különféle szülés-serkentő és fájdalom-enyhítő zsibbasztó - kábító szerekkel való összezavarásával. Ezért ma oda jutottunk, hogy azokat a bizonyos “terhesség” alatti (figyelem: nem várandósági és nem áldott állapot) és szülés közbeni szövődményeket, amelyeknek a megelőzése és kiküszöbölése érdekében járnak terhesség-ellenőrzésre és vonulnak be a kórházba a várandós nők és a szülő-anyák, épp azok az ártatlannak, sőt: biztonság adónak képzelt “tudományos” beavatkozások idézik elő, amelyek eredetileg a fájdalom és szövődmény mentes szülést kellene garantálják. Ehelyett oda jutottunk, hogy a nőknek és a jövendő nőknek (gyermek-lányoknak) egyre nagyobb hányada veszíti el a “teher-kihordó” és a szülő képességét és ez a “programozott szülések” által a előidézett ördögi folyamat, amely az így született lány-gyermekeket már születésük pillanatában megfosztja a természetes szülés képességétől (ezt komoly statisztikák jelzik), olyan ijesztő méreteket öltött, hogy egyes szülész orvosok már csak császár-metszések útján történő gyermek-kioperálásban gondolkoznak. - A várandóságnak és a szülésnek a betegségként való kezelése tehát oda vezetett, hogy egyes nők és orvosok képzeletében a magzat egy olyan daganatként él, amelyet a nő képtelen orvostudomány nélkül egészségesen és kiérlelni és normálisan megszülni.

    A kórházi körülmények által biztosított sterilitás és szülés utáni “kórházi ellátás” egy másik fejezete a szüléssel kapcsolatos téveszme - rendszernek, amelyet helyszűke miatt egy más cikkben fogunk kielemezni. Egyelőre csak idézzük emlékezetünkbe azokat a fertőzéseket, amelyeken a rokonságunkban, vagy az ismerősi körünkben élő anyák és csecsemőik estek át a szülést, vagy a kórház elhagyását követően és vessük össze azzal a ténnyel, hogy a kórházon kívüli szülések esetében egyáltalán nem gyakoribbak a fertőzések száma. (Legalábbis a mi családunkban, ahol az első gyermekünket a természetben, a másik kettőt otthon szülte a feleségem, egy alkalommal sem forgott fenn a fertőződés esete.)  Ahogy a szülés közbeni szövődményeket elsősorban az okozza, hogy a szülés mesterséges előidézése által az orvosi beavatkozás megzavarja az anyát és a magzatot azáltal, hogy ciklus és a ritmus törvénye ellen cselekszik, a fertőzések esetében a kiegyenlítődés és a polaritás tőrvényét hagyják figyelmen kívül, amely alapján egy mesterségesen sterillé tett médiumba, vagy élő felületre a természet hatványozott erőkkel, úgymond magas nyomás alatt pumpálja be a legkisebb szabadon talált réseken is az élő világ mikró-organizmusait és más formáit, esetünkben tehát a baktériumokat és a vírusokat. A mesterséges (tudományos) egyensúlyfelbontás tehát az oka az egyes kórházakban történő bizonyos baktérium-fajták kiirthatatlan elszaporodásának, amely miatt nyugaton egyes kórház épületeket végérvényesen kiürítettek és átadtak az enyészetnek és ez a magyarázat arra is, hogy a biztonságos kórházi körülmények ellenére miért fertőződnek be oly végzetesen egyes kismamák és csecsemőik a kórházban, vagy a kórház elhagyását követően.    

    Már csak itt, Európa keleti peremén ütköznek meg egyesek azon, hogy Németországban nem kötelező az un. csecsemőkori védőoltás, hogy az egészséges nők nem a korházakban, hanem az itthoni korházi körülményektől nem csak a harcias (klór szagú) sterilitásra való törekvések mellőzésében különböző, otthonos szülőházakban, sőt: a skandináv államokban a saját lakásaikban - otthonaikban szülnek. A materialista nézetekhez szokott racionalitásunk, nehezen fogadja be azt a természeti tényt, hogy az egészséges szülés elsősorban nem a túltengő orvosi felügyeletnek és beavatkozásnak a következménye, hanem annak, hogy a nő stressz mentesen: nem teherként, hanem az ő egészségi állapotára is pozitív, regeneráló hatással járó áldásos állapotként (!) éli-e meg a várandósági állapotát? Annyira a technika bűvöletébe, illetve a természeti erőkkel szembeni biztosítás bűvöletébe kerültünk, hogy fel sem fogjuk azt, hogy minél mesterségesebb körülmények között él a várandós nő és minél nagyobb (“tudományos”) felhajtást szervezünk a várandós állapota körül, a szülés közbeni szövődmények bekövetkezési lehetősége a feszültséggel arányosan nő. Nem látjuk, hogy az a csecsemők anyatejjel való táplálkozási készségét megzavarják és sok esetben leállítják a védőoltások és, hogy az anyatejjel táplálkozó gyermekek esetében a csecsemő egészsége, valamint a kismama lelki nyugalma szempontjából a védőoltások halmozása veszélyesebb következményekkel járhat, mint azok elmaradása. Hogy a védőoltások nem mindig váltják ki a gyermek szervezetéből azt az immun reakció-készséget, mint amit a huzamos anyatejjel való szoptatás és a természeti (nem steril - tehát nem mesterséges) környezettel biztosíthatunk a gyermekeink számára.   

     E nyugati koncepció-váltás előszeleként érkezett meg a Hargita Megyei korházakba is az apával való szülés divatja és azt, hogy a gondolat helyes, az anyanyelvűnk is tanúsítja, hiszen az mindkét “felet” szülőnek nevezi, holott a férfi nem vesz részt a testével a szülés aktusában. Kísérletezhetnek azzal a tudósok, hogy a magzatot a egyes férfiak hasába implantálják és amikor a csecsemő a megfelelő fejlettségi állapotot eléri, kioperálják onnan, ha sikerrel is járna ez a kísérlet, úgy is az elszigetelt jelenségek körében marad, mert az nem természetes. Az apának tehát nem kell fizikailag szülőnek lenni, de még lelkileg sem kell annyira átélnie a várandósági (áldott!) állapot folyamatát mint az anyának de szellemi, illetve spirituális szempontból annál inkább! Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szülésről való modern koncepció, amelyben a szülés kizárólag az anya és a szülész orvos dolga volt, ebben különbözik a poszt modern koncepciótól, hogy az apa, szellemi és spirituális szempontból, intenzíven részt vehet (sőt: az egész családra nézve nagyon jó, ha ezt teszi) a várandóságban és a szülésben.

    A koncepció tehát helyes, csupán a nyugatról importált “divatnak” a helyi alkalmazásával van a baj, mivel az előre “megbeszélt” eseménynél az orvosok csak úgy garantálhatják a “jó eredményt”, ha elejétől végig ellenőrizhetik a szülést. Ahhoz, viszont, hogy a szülés aktusa ütemezetten: az orvos munkaidejében történjen, mesterségesen be kell indítani a szülést. Ugyanakkor nem tűrhető az un. “idegen” (az apa) jelenléte az olyan szülésnél sem, amelynél az orvos nem uralhatja a helyzetet. Ahhoz, hogy e kettő összejöjjön, szükséges a szülésnek a mesterséges beindítása, ami a nőnek egy kivülről irányított tehetetlen gépezetté változtatását eredményezi. Ezzel gyakorlatilag megfosztják az anyát a szülői (cselekvői!) minőségétől, hiszen az anya szervezetének a mesterséges állapotba való “beállításával”, megszűnik aktív részese lenni a szülésnek és attól a kezdve az ő józan jelenlétét-tudatán, az ő személyes akaratán már semmi múlik. Ettől fogva már csak a tudatától és az akaratától elválasztott szervei reagálják le automatikus gépezetként az orvosi beavatkozások impulzusait. Szülői - teremtői képessége megszűnik és a szülői felelősségét teljes mértékben átruházza a rajta végzett orvosi (mesterséges) eljárások hatékonyságára, illetve a szülést vezető orvos szakmai felkészültségére, ügyességére és pillanatnyi éberségére, valamint a születendő gyermek életképességére. Holott mindezzel szemben, a természet rendje szerint, fizikailag elsősorban az anyának kellene - lehetőleg minden külső beavatkozás nélkül - megszülni a gyermeket, mindkettőjük jövendő testi és lelki egészsége és érdekében. Hogy ez utóbbin mit értek, a következő műsorokban fejtem ki részletesen, most elégedjünk meg azzal a megjegyzéssel, hogy a szülés utáni depresszió nem “természetes” állapot, mint ahogy eddig képzeltük, hanem a nőnek a szülési aktusból való kizárásának a következménye. Sőt ennek következménye az is, hogy “nem indul be” a tej képződés, vagy ha be is indul, az első hónapokban megszűnik. Az utóbbinak más okai is vannak, amelyek között szintén szerepel egy másik tudományos beavatkozás is: a csecsemő szervezetének a megzavarása korai és sűrű védőoltások által.

     Következésképpen elmondható tehát, hogy mindaddig, amíg a mi tájainkon nem változik meg mind a nőknek, mind az orvosoknak a szüléshez való viszonyulása - nem történik meg a várandósági állapothoz és a szüléshez való viszonynak a “vissza természetesítése” - jobb ha a fiatal házasok lemondanak az apás szülés öröméről annak érdekében, hogy az arra alkalmas és egészséges kismamák kivárhassák a szülés természetes idejét (mert “van ideje télnek és van ideje nyárnak, van ideje vetésnek és van ideje aratásnak”) és minél kevesebb mesterséges beavatkozással és irányítással, a saját szülő-erejükből hozzák a világra gyermekeiket.

     Azt, hogy amit az előbbiekben elmondtam nem nyugatról hozott idealista elmélet, hanem itthon is alkalmazható (mivel általunk már alkalmazott és ellenőrzött:) tény, talán bizonyítja az, hogy a feleségem mindkét gyermekünket orvosi asszisztencia nélkül, először a természetben, majd az otthonunkban hozta a világra, minden szövődmény nélkül és egészségesen. Teje is volt - és van! - bőségesen. A szülés előtt álló nőnek nem arra kell figyelni, hogy a piszke-papírtól kezdve, a fogkeféig és a szépítő szerekig, minden szükséges holmi be van-e pakolva a kórházi csomagjába, arra hogy idejébe eljut-e a kórház szülészeti osztályára (személyi gépkocsin, taxival, mentővel, vagy kevésbé szerencsés helyzetben gyalog), hanem arra, hogy minél tökéletesebb erőnlétben és szellemi - lelki éberséggel, együtt működjön az ő személye által megnyilvánuló, illetve az ő szervezetén keresztül ható természeti (de szellemi gyökerű!) teremtő erőkkel. A legtöbb vajúdás és szülés közbeni szövődmény ugyanis, ami ellen az orvostudomány a nőket be akarja biztosítani épp azért áll elő, mert a szülés körüli felhajtás miatt, a szülés előtt álló és a vajúdó nő mindennel foglalkozik, csak azzal nem ami számára és a megszületni készülő gyermeke számára a legfontosabb lenne.    

    A természetes szülési folyamattól idegen biztosítási felhajtásnak az eredménye az lett, hogy az orvosilag (munkaidő szerint!) programozott és ellenőrzött, úgynevezett üzemi szülési közben magatehetetlenné, kábulttá, vagy zsibbadttá tett nő, aki ebben az állapotában és a hátára fektetett pozícióban, nem képes segíteni a születni készülő gyermekének azáltal, hogy lefelé préseli azt az ő alhas-tájéki izomzatával. Ezért fölöslegesen szenved órákig egy műtőasztalon, ahol azokat a belső izmait (amit az orvostudomány irracionális módon nevezett el gátnak, mivel az csak abban az esetben jelent gátat a szülésben, ha hanyatt fekve történik) fölöslegesen elvágva, a szülésznők, vagy az orvosok kipiszkálják, vagy kipréselik, fogóval kihúzzák és újabban - több esetben végzetes és végleges agykárosodást okozva - kiszívatják - belőle a gyermeket belőle az ő éber közreműködése nélkül. És ez még mindig a jobbik eset, mint a fölöslegesen nagyszámú császármetszések, amelynek során a nőt elaltatják, vagyis teljesen megfosztják a jelenlét-tudatától. Statisztikailag kimutatott tény az is, hogy a császármetszéssel született lánygyermekek hajlamosak a meddőségre és irracionálisan félnek a szüléstől és a várandósági állapottól. Amennyiben a nyugati társadalmak statisztikáit megvizsgáljuk (nevezetesen, hogy itt egyre több a meddővé vált fiatal nők és lányok száma, illetve hogy egyre kevesebb a természetesen szülni képes nők és a civilizáció által biztosított “pozitív körülmények között” született gyermekek száma) rá kell jönnünk arra, hogy a természeti törvényeket működtető szellemi törvényekkel szembeni tudományos-technikai biztosítási törekvéseink hosszú távon negatív eredményeket hoznak. Arra, hogy éppen a “mert soha nem lehet tudni” jellegű filozófia szerinti gondolkozás idézi elő azokat a várandóság és szülés közben fellépő szövődményeket, amelyeket a műszeres ellenőrzések és a mesterséges beavatkozások által akarunk ki küszöbölni. És akkor mi is megértjük, hogy Nyugateurópai és a Skandináv államok lakói miért igyekeznek visszatérni a természeti népek szokásrendjét mintául vevő otthonszülés intézményéhez.   

     Amellett, hogy a kórházakban nem tartják tiszteletben azt, hogy nem szabad idejekorán beindítani az egészséges nők szülését, a legfőbb érv a korházban szülés ellen az, hogy a természetes szülésre felkészült nő sokkal könnyebben (hamarabb és kevesebb erőfeszítéssel - fájdalommal)  képes lábon, illetve fél-terpeszben, vagy guggolva megszülni a gyermekét, mint a műtő asztalon, vagy a nőgyógyászati kecskén hanyatt fekve. Ezt az egyszerű, és ma már köztudott tényt még mindig figyelmen kívül hagyják, vagyis a szülőanyának a fölösleges szenvedéseket okozó természete-ellenes pozícióba helyezését a kórházakban még mindig fenntartják. És miért? Azét, hogy az újszülöttet kifogó és üzem-szerűen dolgozó szülész-nők és orvosok ne kelljen guggolva várniuk a gyermek világra-jöttét, hanem állva és kényelmesen közel férjenek a vajúdó nő szülői szervéhez.

    A várandós állapotnak a szellemi jelentésű áldott állapot (az őseink által nem véletlenül és nem érzelgős pietizmusból választott) ősi megnevezés helyett, “terhes állapottá” degradált (tudományos) kifejezéssel történő illetése, illetve betegségként való kezelése és a szülési aktusnak egy sebészi beavatkozásként: műtétként való felfogása oda vezetett, hogy a szülész nőgyógyászok anyagilag tehetősebb kliensei egyenesen kioperáltatják a hasukból a gyermeket mint egy daganatot és ha nem alszanak el véglegesen a műtő asztalon, utólag csodálkoznak, hogy miért rossz a közérzetük, miért esnek szülés utáni depresszióba, hiszen ők nem is szültek? A válasz egyszerű: azért mert kényelmi okok miatt (egoizmusból) az orvostudomány és a pénzük segítségével, tudatosan kikerülték az életük spirituális szempontból legfontosabb eseményében való tudatos részvételt.

    Az otthon szülés tehát nem csak a szülési aktus koncentrált állapotával összhangban álló, a (kórházinál nyugodtabb) légkörével, hanem az alap-koncepciójával: a szülésre való kilenc hónapos felkészülésnek az anya felelősségére alapozó szellemével, visszaadja a nőnek a teremtői méltóságát, az önbizalmát és az önértékelését, illetve a saját teremtő-erejébe vetett hitét. Természetes lefolyásával biztosítja a születendő lánygyermekek szülési képességének (gyermekvállalói ösztöneinek) az átöröklését, annak az ép és folytonos fennmaradását Az otthonszülés tehát, elsősorban a szüléshez való viszonyulás pozitív szellemi és lelki jellegével, az anya felelős és ezért természetes szellemi alapállását pozitívan befolyásoló (és ezért pozitív eredményeket hozó!) alap-koncepciójában különbözik a kórházi szülésektől.

    Miután áttekintettük azokat a „teher könnyítési” és a szülés közben „soha nem lehet tudni” c. filozófia szerint kieszelt, tudományos-technikai szövődmény-kizárási (biztosítási) eljárásokat, amelyeknek a felesleges és/vagy túlzott alkalmazása, és amelyek szerinti „modern” gondolkozás egy szükségszerű tragikus műtétként fogja fel és kezeli a szülés aktusát - és amelyeknek köszönhetően a fejlett orvostechnikával rendelkező nyugati államok női személyei és lányai egyre nagyobb százalékban veszítik el a magzatfoganási, magzatkihordási, de főként a gyermekszülői képességüket -, tekintsük át a „felvilágosult” gondolkozásunknak azon arzenálja egy részét ami miatt azok a szülés közben nem várt és „előre láthatatlan”  szövődmények fellépnek, amelyek szövődmények kizárása érdekében a legtöbb orvos, ha nem is mind a kilenc hónap alatt, de lehetőleg az utolsó hat hónap alatt, legszívesebben végig „monitorizálná” a kismamák egész életét reggeltől estig.      

     Egy éves nyugat-magyarországi asztrológusi munkám során, majd a feleségem által  beindított tiszavirág életű kismama-felkészítő beszélgetések során, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy nem csak általában a nők és férfiak képzelik úgy általában, hogy a szülés előtti egy, két, sőt: három és négy(!) hónapban nem szabad a szülők szeretkezzenek (mert mit tudom én, hogy micsoda rémületes dolgok történhetnek emiatt a magzattal), hanem az ebbéli népi-tudományos tévhitükben megerősítik őket még egyes szülész-nőgyógyász orvosok is. (Nem a „veszélyeztetetett terhességek” eseteiről beszélek!) Holott az igazság és a valós (szellemi- lelki és spirituális) tényállás ennek az ellenkezője: A várandós nőnek éppen ebben az időszakban van szüksége még inkább mint máskor, nem annyira szexuális élvezetre (habár ezt a természetes szükségletet sincs amiért letagadni!), hanem a gyermeke apjával való testileg is teljes mértékben átélt lelki és szellemi EGYSÉG-élményre, magyarul együttesen (közösen - bensőségesen) átélt szeretet-élményre. (A Neptun kiadónál a tavaly megjelent könyvemnek a „Másképpen a szerelemről és a szexualitásról” c. fejezetében, részletesen értelmezem azt a tényt, hogy a szexuális aktus során nem egy egyszerű biológiai élvezet történik, hanem a két más nemű ember a világteremtés nagy misztériumát: a világteremtő Maszkulin és Feminin ősprincípiumoknak az egybeolvadását - egységesülését éli meg újra és újra.) És ebben az a legkevesebb, hogy az így (szeretkezve - szerelmesen) átélt utolsó várandósági hónapok és hetek nagyobb és mélyebb értékű biztonság-érzetet adnak a kismama számára mintha a „terhesség-felügyelő” orvosa kéthetente, vagy hetente jelenti, hogy nincsen - és nem is lesz, amit a kismama leginkább szeretne az orvostól, mint az Istentől hallani! - semmi baj, mert a magzat tökéletesen fejlődik (ami egyébként sem lehet százszázalékosan biztos és éppen ezért a legtöbb esetben nem is történik meg, mármint az orvosi nyugtatás). Mert nem csak a vágyva vágyott biztonság-érzetről van itt szó, ami a tapasztalatok szerint egyáltalán nem nő a tudományos biztosításokkal arányosan, sőt: a tapasztalat az, hogy amely „terhes” nő megkísérli a minél nagyobb adatrendszernek a folyamatos összegező feldolgozását, egyre nagyobb pánikba esik - és teszem hozzá: jogosan, mivel ezáltal önkéntelenül a mentális erőszakoskodás bűnébe gyalogol - és amely biztonság-érzet, a statisztikák szerint összehasonlíthatatlanul a legnagyobb például az amerikai anis-hitűeknél (jellegzetes amerikai keresztény egyház), akiknek a nő tagjai maradéktalanul otthon szülik a gyermekeiket és akiknek a körében a hosszú (és egészséges) élet is a legmagasabb, hanem olyan pofonegyszerű fizikai következményekről is szó van, hogy annak a nőnek a medencéje aki az utolsó hetekben is szeretkezett, sokkal jobban nyílik, mint annak, amelyik nem. És nem beszélve olyan fizikai jelenségekről, hogy a szeretkezéskor a nő hüvelyébe kerülő sperma, de maga a női szervezet által szeretkezés közben kiválasztott nedvek is puhítják és rugalmasan tartják a méhszájat, ami ugyancsak nem elhanyagolható szempont a szülésnél.

     A másik negatív vetülete ennek az egyes orvosok által is terjesztett „tudományos” szamárságnak - hiszen az őskori nőkkel, akinek a mai nők a genetikai örökségét még a szervezetükben hordják, szexuálisan nem bántak ilyen fölöslegesen humanista „kíméletességgel” a párjaik, arról nem is beszélve, hogy fákon, de legalábbis sziklákon mászkáltak - , nem kevésbé jelentős, bár annál szemérmesebben el van hallgatva: mit tegyen az a fiatal - vagy éppenséggel egészséges szexuális potenciával rendelkező középkorú, vagy idősebb nő és férfi - aki áldozata lesz ennek az általánosan elterjedt tévhitnek, vagy a nőt „felügyelő” orvos ilyen jellegű javallatának? Nos mit? A válasz viccesen hangzik ugyan, de a jövendő családiegység-tudat szempontjából sokszor véresen tragikus. Mert hát legyünk őszinték: a férfiak más nőt, vagy más nőket keresnek maguknak - ne ámítsuk magunkat és egymást, legalább ezekben a kérdésekben. És persze más nőt, vagy nőket keresnek maguknak a szülés utáni hónapokban is, amikor a gát-metszett feleségeik képtelenek a szeretkezésre. Érdekes, hogy ezzel a „mellékes kérdéssel” nem számolnak „az anya és a gyermeke élete és egészsége érdekében mindent megtevő” (a nőnek a tudomány által - talán a lelkiismeret furdalás elaltatása céljából - gátizomnak keresztelt, szeméremcsont-közi izmait gondolkozás nélkül bevágó) doktor urak! Kérdem én, melyik hat hónapig (három szülés előtt, három, de lehet még több is szülés után) házon kívüli élvezetet - boldogságot kereső (és találó!) és eközben a feleségét kíméletes hazugságokkal traktálni megtanult (bele szokott!) fiatal férfinak füllik a foga éveken át (főként, ha megint vállalnak egy gyermeket és megint jön egy szexuális absztinencia!) az orvostudomány által ilyen okosan „szükségszerűvé” tett, ismételt kicsapongások után a monoton családi hűségre? Hogy az élettárssal szembeni  őszinteség és a nyíltság teljes feladásáról (a rejtőzködés megszokásáról) ne is beszéljek? (Talán nem is tekinthető szexuálisan egészségesnek, de legalábbis erős önkínzásra, vagy remeteségre való hajlamai kell legyenek annak a fiatal férfinak, aki józan ésszel megússza, hogy szabad és nős létére, - teljesen feleslegesen! - hat hónapig „a sarokba teszi” a férfiasságát.)

   És bármennyire is kegyetlenül hangzik: de még ez a jobbik eset! Mert a rosszabbik az, amikor a tudományosan mellékpályára helyezett potens férfi a szeretett feleségének a más nővel - nőkkel való helyettesítése helyett, a barátokkal italozni (kocsmázni, vendéglőzni) kezd. És megszokja... És erről már semmit nem kel mondanom. Jól ismerjük mindannyian a papucshősi, vagy a fodbal meccsre járási és kocsmajárási következményeket. Vagy amikor nem szokja meg és alkoholgőzös fejjel hirtelen a sötét utcán megkíván egy félig fejlett kiskorú lányt...

    A férjek előtti rejtőzködési „szűkségek” és kelléktárak tárházáról talán - és remélhetőleg - nálam sokkal hitelesebben fog beszámolni a feleségem. Egyelőre maradjunk a várandósági időszakban történő szeretkezésekről az orvosa, vagy a „felvilágosult” anyja, nagynénje, anyósa, szomszédnője, vagy éppenséggel a férje (ilyennel is találkoztam!) által lebeszélt kismama? Persze, hogy ennek a legfontosabb (legfőbb!) boldogsági, biztonsági és egység-élmény hiányában, mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen (törvényileg és erkölcsileg elfogadható, de esetleg a sógoránál, vagy a családi barátnak számító szomszéd férfinél is nehezebben megszerezhető!) fogyasztható (magához vehető, bekebelezhető) boldogság- és egységpótló szert és anyagot (táplálékot és élvezetet okozó, boldogság-pótló folyadékot) fog erősen megkívánni. Ezt hívják a pszichológiában kompenzációnak. És emiatt, a humánus tévhitben gyökerező szeretet-kompenzáció miatt, hízik el szegény nők egészen nagy hányada helyrehozhatatlanul „terhesség közben”.

   Az embernek jön hogy sírjon eme felvilágosult ostobaság következtében létrejövő nagy számú családi tragédiák észlelésekor, és nem tudja, hogy kit sajnáljon jobban? A szülés utáni negyedik hónapban magát teljesen gyógyultnak - de még kissé molettnek - képzelő kismamát, aki félve lesi, hogy ebben az „új formájában és minőségében” vajon még kell-e „úgy” a férjének? Vagy azt a férjet, akinek a tíz hónappal korábban még kígyószerűen vonagló szerelmese helyett egy a hajdani kígyótestet makacsul eltakaró zsírpárnákkal „nőiessé” változott és a szerelmi egybeolvadáskor az alsó fájdalmaktól még néha-néha sziszegő „feleséggel” kellene ugyanott, ugyanazt és ugyanúgy folytatni, ahol egy fél évvel, vagy egy évvel korábban abba hagyták? Ilyen körülmények között találván magukat (és ne feledjük: egy egyszerű „humanista” ostobaság miatt!), persze, hogy elmegy az ember fiának és lányának a kedve az újabb gyermekvállalástól!

     Nem kedves olvasók, ezeket nem egyéni, hanem az asztrológusi tapasztalatomból ismerem. Emlékezetünk szerint viszont – És egy olyan „misztikus” személy véleményével ellentétben, aki ennek a ténynek a spirituális jelentőségét nem fogta fel, vagyis annak, hogy ez azt jelenti, hogy az Emőke nemző szervében semmi kárt nem tettek a szülések, hanem azt állította, hogy ez egyszerűen a mi „perverzitásunkról” tanúskodik: - mi, a feleségemmel, minden gyermekünk születése előtt két nappal is még szeretkeztünk és a születésük után tíz nappal, de legkésőbb két héttel úgyszintén.

http://www.kozmaszilard.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=72&Itemid=36